2007. május.23

Kedves Naplóm!

Tudom, hogy még nincs vasárnap, de ezt le kell írnom neked. Már  egy hete nem találkoztunk. Na jó, ez így nem teljesen igaz, mert találkoztunk az iskola folyosóján. De randink már egy hete nem volt. Érted? Egy hete randiztunk utoljára. Hogy az milyen randi volt! Adam a legédesebb srác, akivel valaha találkoztam. Oké, ő az első fiú, akivel találkoztam úgy. Ugye érted mire gondolok? Ő az első. De mostmár eltelt egy hét és ő nem keresett meg. Ha összefutottunk a folyosón, Adam egy gyors puszi után továbbállt. Egyszerűen nem értem a viselkedését. Megfordult a fejemben, hogy felhívom, de Sam, a legjobb barátnőm lebeszélt erről.

-Hagyd, a fiúk nem szeretik, ha rájuk tapadunk. – mondta nekem, s mivel ő sokkal tapasztaltabb, mint én, úgy követtem az utasításait, mint a kislibák a libamamát.

Viszont az elmúlt hét után kezdtem megijedni. Na ne ám azt hidd, hogy teljesen bepánikoltam! Én abszolúte ura voltam a helyzetnek. Nem szoktam kétségbe esni.

-Miért nem hív fel?! – vágtam a falhoz a sminkkészletemet, amely következményeként szétfolyt a szájfényem a parkettán. Tudod, én annyira nyugodt voltam, hogy még a sminkeléshez sem volt kedvem. De tényleg, esküszöm neked, drága naplóm, hogy minden a legnagyobb rendben volt.

-Nyugi. – pattant fel Sam az ágyamról. A parkettán heverő piperéimhez sietett és elkezdte felszedni őket. – Csak egy kis szabadságra vágyik.

Szabadságra?! Sam megjegyzése sem tudott kihozni a sodromból. Abszolúte higgadt maradtam.

-Szabadságra?! Hisz én nem tartom börtönben!

-Nem is erről van szó, Julia. – nyugtatgatott ( nem mintha szükségem lett volna nyugatatásra) Sam. –Csak tudod, két hónapja jártok és ez idő alatt sülve-főve együtt voltatok. Nyilván szeretne egy kicsit a srácokkal lenni.

Az első perctől fogva igazat adtam Samnek.

-Ugyan! Mellettem is volt ideje a haverjaira!

-Jaj, Julie. – ölelt át Sam. –Annyit kell még tanulnod.

Egyáltalán nem húzott fel ez a kis megjegyzés, hisz Sam valóban százszor tapasztaltabb nálam. Van még mit tanulnom bőven.

-Szóval szerinted egy tudatlan kis pisis vagyok?! – toltam el magamtól. – Majd én megmutatom! Nem kell nekem segítség! Tudom, mit kell tennem!

Sam egy szót sem szólt, csak rosszállóan csóválta a fejét, mialatt én felhívtam Adamet.

-Szia, Julia. – csendült a telefonban a mély baritonja. – Bocsi, de épp egy fontos hívást várok.

Mielőtt bármit is mondhattam volna, letette. Érted?! Letette! Mi lehet fontosabb neki, mint a barátnője? Nem, az nem lehet…

-Szakítani akar! – nos, ez volt az a pont, amitől kezdve már nem voltam nyugodt.

-Dehogy akar! – vigasztalt Sam. – Figyelj, ha ki akarna rúgni, már rég megtette volna. Nyugodj meg.

Én így is tettem, de tényleg. Teljesen lehiggadtam, egy csöppet sem estem kétségbe vagy ilyesmi. Halál nyugodt voltam. Erről a legtöbbet a nedves párnám, a használt papír zsebkendő-kupac és a tesi tanár mesélhetne. Igen, jól olvasod, a tesi tanár, Mrs.Hilton. úgy történt, hogy tesin röpiztünk és nálam volt a szerva. Valami oknál fogva a labdának hirtelen olyan ragyogó kék szeme lett, mint Adamnek, aztán egy pillanat alatt Adam arcát tartottam a kezemben, a röplabda helyett.

-Szóval ki akarsz rúgni?! – ordítottam, s elütöttem a labdát olyan erővel, mint még soha. A teljes sztorihoz hozzátartozik az az aprócska tény, hogy az Adam-fej alakú labdán kívül semmit sem láttam, így nem is tudtam célozni sem. Ennek meg is lett az eredménye: Mrs. Hilton zsákként omlott össze a homlokát ért csapástól. Ugyanis a labda pont ott találta el…

-Egy ilyen ütés jól jönne az esti meccsen! – örvendezett Heidi, akivel egy röpicsapatban játszottunk.

Íme a másik probléma: az esti meccs. Hogy koncentrálhatnék a játékra, ha folyton Adam jár a fejemben? Ennek végett kell vetni. Odamegyek hozzá és követelem, hogy mondja el, mit akar. Így is tettem. Szünetben elindultam megkeresni. Nem volt nehéz dolgom, mivel amikor kiléptem a sportcsarnokból megláttam barna üstökét. Hogy milyen szép göndör fürtjei vannak! Nehogy azt hidd, hogy elérzékenyültem vagy ilyesmi. A lábam is csak a dühtől remegett meg, amikor megfordult és elindult felém. Már csak pár lépés választott el minket, amikor felfogtam, hogy felém tart. Csak nem most akar szakítani? Itt és most? Ilyen hirtelen? Hát akkor szakítson csak! Kit izgat? Úgyhogy fogtam magam és lazán elindultam felé. Vagyis elindultam volna, ha nem lett volna sürgős dolgom a mosdóban. Így elfutottam. Természetesen ez a dolog nem várhatott volna, hiszen mire elértem a lányvécét, már el is felejtettem, hogy miért is mentem oda. Csak álltam ott a vécékkel szemben és az járt a fejemben, hogy Adam el akar hagyni. Hogy tényleg szakítani akar.

Az esti meccsen minden rendben ment. Leszámítva azt a kis incidenst, amikor nem ütöttem vissza a labdát, hanem hagytam, hogy jól hasba találjon. Gondolom, te sem ütnél bele a barátod mosolygós arcába. Oké, ez már tényleg túlzás. Nem lehet igaz, hogy mindenhol Adamet látom. Még a nézőtéren is felfedeztem, amikor végre sikerült felegyenesednem az engem ért ütéstől. Bizony Adam ott feszített zöld pólóban és biztatóan rám mosolygott vagy vicsorgott?

Megráztam a fejem, eltűrtem arcomból a zavaró szőke tincseket és ütni készültem. Ezt a szervát nem szúrhattam el. Érdekes módon most nem Adam fejét tartottam a kezemben, mármint nem változott át a labda az ő arcává. Vége van a hallucinálásnak, hála az égnek.

-Nézd, Julie, itt van Adam!- súgta Sam, mire én jól nyakon ütöttem az előttem álló Heidit.

Ez már tényleg több a soknál! Hogy képzeli, hogy idejön és tönkreteszi a meccset? Ha szakítani akar, hát szakítson, állok elébe. Ugyebár számtalan lehetősége volt arra, hogy elhagyjon, de ő nem merte megtenni. Nem tehetek arról, hogy előbb vécéznem kellett, aztán, amikor az udvaron közeledett felém, hirtelen melegem lett és, miután kölcsönkértem a mellettem álló elsős kislány rózsaszín, virágmintás sapiját, felrohantam a lépcsőn, egyenesen az iskolába, hogy igyak valamit. Mert kiszáradt a torkom.

Azt hiszem, nem kell mondanom, hogy az edzőm kiállított ezen az estén. Így én szépen kisiettem a teremből. Nem azért igyekeztem, hogy meglógjak az épp szakítani készülő barátom elől, hanem azért, mert…hát…szóval…csak úgy. Szeretek meccs után hamar elkészülni. A nagy rohanásban egyenesen Adam karjaiba futottam. Úgy, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Ott álltunk ( én még mindig a karjaiban vergődtem, mint a partra vetett hal, mert ugye egyáltalán nem olvadtam el vagy ilyesmi) percekig.

-Szia, Julie. – szólalt meg, miután kiszabadultam.

-Szia…-köszöntem neki természetesen mérgesen, hisz percekig nem engedett el, bármennyire is küzdöttem ellene.

-Mi a baj? – simogatta meg az arcomat. – Mi ütött beléd a pályán?

Hogy mi? Hát te! Mondtam volna, ha  egy csöpp büszkeségem se lett volna és, ha egy ici-picit is elvesztettem volna a legendás nyugalmamat. De, én már teljesen fel voltam készülve erre. Mármint a szakításra. Totál higgadt voltam.

-Tudom, mit akarsz. – nyögtem, s éreztem, hogy valami legurul az arcomon. Persze, hogy nem egy könnycsepp volt az! – Nem kell mondanod semmit.

-Valóban? – Adam őszinén meglepődött, majd megvakarta az állát. –De honnét?

-Rájöttem. – felelte egy síri hang. Rá kellett eszmélnem, hogy ez a hang az én torkomból jött. – Nem vagyok olyan kis pisis, mint hiszed.

-Eszembe sem jutott ilyesmi. – nyújtott át egy zsebkendőt Adam. –Kár. Így nem lesz meglepetés.

-Szép kis meglepetés! – zokogtam. – Annyira kegyetlen vagy! Mért nem tudod egyenesen megmondani?! Minek ez a körítés?

-Kegyetlen? – kerekedtek el hatalmas kék szemei. –Úgy tudtam, hogy Disneyland az egyik álmod.

-Ez hogy jön most ide? – értetlenkedtem.

-Hát te mondtad, hogy mindent tudsz. Tudod, hogy sikerült jegyet szereznem oda. – mondta Adam.

-Te szereztél jegyet Disneylandbe? – úgy meglepődtem, hogy a sírást is abbahagytam.

-Igen. – bólintott Adam. – Miért? Nem erről beszéltünk eddig?

Ekkor esett le minden. Hogy én mekkora idióta vagyok!

-Nem szakítani akarsz? – bukott ki belőlem.

-Nem, dehogy! – rázta a fejét. – Te azt hitted, hogy én…?

Vörös fejjel bólintottam, majd, hogy ne nézzen totál hülyének megpróbáltam menteni a menthetőt:

-Tudod, sosem értél rá. Egy hete nem randiztunk.

-Igen, tudom. Julia, nagyon sokat telefonáltam meg rohangáltam a jegyekért. Nem volt időm. Sajnálom. – vallotta be.

-Hogy én mekkora hülye vagyok! – csaptam a homlokomra.

Adam átölelte a derekamat.

-Te tényleg azt hitted, hogy vége? Ez annyira édes! – nevetett fel és megcsókolt.

Ennyi lenne. Azt hiszem elég érdekes ahhoz, hogy rendhagyó módon, pénteken írjam le neked, kedves naplóm. Tudod, rájöttem, hogy tilos előre temetni a dolgokat. Ezennel ünnepélyesen megfogadom neked, hogy, ha legközelebb nem értek valamit Adam viselkedésében, akkor egyenesen megkérdezem tőle.