Bolondos Valentin

Én teljesen átlagos lány vagyok. New York egyik nyugodtabb negyedében tengetem mindennapjaimat a teljesen hétköznapi apámmal, anyámmal és a kiscicámmal, Lolóval. Egyébként  a nevemben sincs semmi rendkívüli. Carlának hívnak. Szeretem a nevemet, mert nem lehet becézni. Ki nem állhatnám, ha becézgetnének. Ezzel szemben én szeretek másoknak más nevet adni. Például a barátomnak, George-nak. Gogónak hívom, mert szerintem ez a név sokkal jobban illik rá.
Gogo amolyan rendes fiú. Ő a tipikus lányos szülők álma. Tisztelettudó, jó családból származik és minden vasárnap misére jár. Igen, Gogo tényleg egy papucs. De a legpuhább selyemből készült papucs ám! Mert Gogo nagyon jó fiú. Szerintem még soha életében nem mondott nemet senkinek sem. Én pedig szeretem, ha az van, amit én akarok. Ezért is járok vele. Jobban mondva: vele is.
Mert nekem van még valakim, akit becézhetek. Ő Richard, vagyis Rick, de nekem csak Ricky. Nos, ő holt ellentettje Gogónak. Ricky egy kétajtós szekrény. Mert Ricky rugby játékos, sőt mi több, ő a csapatkapitány. Félelmetes a pályán, s azon kívül is. Kivéve velem. Mert amikor együtt vagyunk olyan, mint egy megszelídített kiscica. A csillagokat is lehozná az égről, ha kérném tőle. Ráadásul, ha valaki rám néz, annak rögtön megragadja a nyakát. Jól van, kicsit féltékeny szegény. De oda van értem, s ez a lényeg. Meg az, hogy Gogo és Ricky semmit sem gyanítanak egymásról. Remekül sakkozok. Mind ketten más városba valók, s teljesen más az a kör, ahol mozognak. Valahogy Rickyt még el tudnám képzelni egy misén, de hogy Gogo rugby meccsre menjen! Az teljességgel lehetetlen. Azt hiszem, szegény szörnyethalna attól a sok erőszaktól, ami egy ilyen mérkőzés velejárója. Gogo olyan, mint az állóvíz. Tehát a két fiú sohasem fog rájönni a másikra. Remek játékos vagyok. Könyvet írhatnék erről. Az lenne a címe, hogy :Hogyan tartsunk egyszerre két fiút? Vagy hármat. Bizony. Hármat, mivel lehet, hogy lesz egy harmadik is. Deaconnek hívják és neki még nem adtam becenevet. Ennek az az oka, hogy habár már fél éve chatelünk, még sohasem találkoztunk élőben. De ma együtt fogunk vacsorázni. Tök rendes tőle, hogy meghívott.
Pedig Deacon nem olyan, mint Gogo. Nem olyan papucs. Inkább olyan, mintha Gogo és Ricky keveréke lenne. Lehet vele dumálni bármiről, ahogy Gogóval is, teniszezik, tehát jó teste van, s ő sem a lányos szülők álma, ahogyan Ricky sem az. Mert Deaconnek van egy mocija és mindenhová azzal jár. Még suliba is. Apuék biztos rosszul lennének, ha megtudnák, hogy egy motoros „huligánnal” járok. Pedig Deacon nem szokott eszeveszetten száguldozni. Ő felelősségteljes sofőr. Legalábbis annak vallja magát. Én pedig hiszek neki, mert őszintének tűnik.
Szóval ma végre megismerhettem őt. Vagy két órán keresztül készülődtem, mire bevetésre kész lettem. Azt hiszem, minden lány tudja, hogy mivel jár egy randi: sminkelés, izgalom, ruha választás, izgalom, cipő választás, izgalom, kiegészítő vásárlás, izgalom, fürdés, izgalom, fogmosás, izgalom és pont, pont, pont. Nagy mázli, hogy Deacon nagyszülei itt laknak New Yorkban, így végre láthatom őt. Annak meg külön örülök, hogy az egyik legnevesebb étterembe hívott meg. Ne ám azt hidd, hogy én afféle sznob vagyok. Felőlem egy eldugott gyorskajáldába is meghívhatott volna, ha ismerném őt. Ha találkoztunk volna már. De mivel ez még nem történt meg, borzasztóan örülök, hogy egy olyan helyre visz, ahol azonnali segítséget kapok, ha bármi gond lenne. Probléma alatt én azt értem, hogy például kiderül, hogy Deacon egy középkorú, ronda pasi. Mert az gáz lenne. Nagyon gáz. Ugyanis azon a képen, amit magáról küldött, egy jóképű, huszonegynél semmiképp sem idősebb fiú van. Akit dús, fekete hajkoronával, valamint gyönyörű kék szemmel áldott meg a sors. Na meg csábító mosollyal. Persze engem nem igazán hatna meg, ha rám mosolyogna. Ugyanis nekem már van barátom. Nem is egy ugyebár. Én már hozzászoktam a csábító mosolyokhoz.
Tehát, amikor beléptem az étterembe, azt a fiút kerestem a szemeimmel, akit a képen láttam. Senki hozzá hasonlót sem találtam.
-Remek. – motyogtam magam elé, amikor valaki megfogta a vállam.
Összerezzentem. Bizonyára Deacon az.
-Carla Ruiz, igaz? – csendült a kéz tulajdonosának mély baritonja.
Félve bár, de megfordultam. Eljött az igazság pillanata. Egy, nálam fél fejjel magasabb, sötét hajú, ragyogó kék szemű, fekete öltönyt viselő fiú állt előttem. A mosolyától pedig megremegett a lábam. Ott állt előttem az életnagyságú Deacon Thomas, aki százszor jobban festett, mint a képen.
-Igen, én vagyok. – préseltem ki magamból. –Deacon?
-Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk. – mondta ő és egy asztalhoz vezetett.
Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy Deacon hogy viselkedhet olyan lazán, ahogy viselkedett. Jelét nem láttam annak, hogy akár egy hangyányit is zavarban lenne. Ezért a főételnél ki is bukott belőlem a kérdés:
-Gyakran randizol a netes barátnőiddel?
Még erre sem lett ideges, vagy ilyesmi. Totál nyugodtan letette a villáját és válaszolt:
-Nem. Te vagy az első lány, akivel találkozni akartam.
-Miért? – kérdeztem, mert ugye most jött el annak az ideje, hogy Deacon szerelmet valljon és bókokkal halmozzon el. De úgy tűnt, Deacon csak nem akar úgy táncolni, ahogy én fütyülök:
-Később úgyis megtudod.
Feszegethettem volna tovább a témát, de Deacon olyan hangsúllyal mondta, amit mondott, hogy elment a kedvem a faggatózástól.
Mi van velem? Eddig még sohasem fordult elő, hogy egy srác belém fojtja a szót. Erre jön ez a sehonnai Deacon Thomas és először rám hozza a frászt, aztán megremegteti a lábam, majd pedig belém fojtja a szót. Mégis mit képzel ez magáról?
Dühömben elmentem a mosdóba. Odabent megpróbáltam felébreszteni magam egy kis hideg vízzel az arcomba. Miután kiléptem a mellékhelyiségből azt kívántam, hogy bárcsak bent maradtam volna. Összefutottam Rickyvel. Érted? Ott állt előttem szmokingban. Látszólag őt nem lepte meg a találkozásunk. -Hát itt vagy! – vigyorgott. – Már azt hittem, hogy nem kaptad meg az sms-t.
-Milyen sms-t? – döbbentem le.
-Hát, amiben leírtam, hogy itt találkozzunk. – magyarázta Ricky. – Ez a Valentin napi ajándékod.
-Ja, már emlékszem! – mondtam, holott fogalmam sem volt arról, hogy miről beszél. – De Ricky, Valentin nap holnap lesz. Miért nem jövünk vissza holnap?
-Tudom, hogy holnap lesz. – ragadta meg a karom. – De holnap meccsem van, te drága. Gyere, vár az asztalunk.
Nem tehettem mást, hagytam, hogy leültessen. Elég veszélyes helyzet. Ricky és Deacon egy helyen, ráadásul mindkettőjükkel randim van. Nagyon necces szituáció. De sebaj! Legalább lesz mit mesélnem a legjobb barátnőmnek.
Úgy tűnt, hogy Fortuna az én oldalamon áll, ugyanis Deacon asztalát sehol sem láttam. Eltakarta a választófal. Mázlista vagyok.
-Mit kérsz enni? – nézett fel az étlapról Ricky.
Nem mondhattam azt, hogy már megvacsoráztam.
-A hármast. – feleltem. – Ricky, most elmegyek a mosdóba…
-Oké.
-Szia, visszajöttem. – ültem le kissé lihegve Deacon asztalához.
-Sokáig oda voltál. Csak nem érzed rosszul magad? – aggodalmaskodott.
-Nem, dehogy. – legyintettem, majd az előttem lévő gesztenyepürére pillantottam. – Á, a desszert!
Próbáltam gyors lenni úgy, hogy közben ne tűnjön fel Deaconnek, hogy sietek. Ez sem jött be.
-Nyugi, nem eszi el előled senki!- nevetett.
Mit tehettem volna? Újra elmentem a „mellékhelyiségbe”.
-Már megint? – sandított rám Deacon. – Biztos, hogy nincs valami bajod?
-Halál biztos. – hadartam, s már rohantam is Rickyhez.
Bezzeg ő nem kezdett el aggodalmaskodni! Szerintem észre sem vette, hogy mennyi ideig tartózkodtam a női szakaszon.
-Nagyon jó ez a steak. –jegyezte meg.
Mondanom sem kell, hogy nekem mennyi falat ment le a torkomon. Egyrészt, már teljesen jóllaktam, másrészt, egyfolytában azon agyaltam, hogy hogyan mászhatnék ki ebből. Minél előbb el kell búcsúznom Deacontől. Haza kell mennie.
-Kérsz desszertet? – tudakolta Ricky.
-Nem, köszi. – biztos, hogy nem tudtam volna lenyelni.
-Kár.- szontyolodott el.
S ebben a percben megláttam őt. A fehér öltönye azonnal szemet szúrt. Elvesztem! Gogo lépett be az étterembe. Mit kereshet itt? Nagyon remélem, hogy nem engem. Három pasival egyszerre már nem tudok elbánni. Ez lenne a büntetésem, amiért „sokat akart a szarka”? SEGÍTSÉG!
-Add csak ide! – kaptam ki Ricky kezéből az étlapot. Természetesen nem azért, mert meggondoltam magam desszert ügyileg, hanem azért, mert valamivel el kellett takarnom magam. Gogo pont arrafelé nézett, amerre mi ültünk.
-Azt hittem, nem kérsz desszertet. – nézett rám bután Ricky.
-Lehet, hogy meggondolom magam. – füllentettem.
-Az jó lenne. Szeretem, ha egy csajnak jó az étvágya. – duruzsolta Ricky.
Én meg szeretném, ha nem Deacon számát írná ki a mobilom miközben rezeg a táskámban. Vagy két perce hív. Biztos azt hiszi, hogy belefulladtam a vécébe. Igazából nem áll messze az igazságtól. Mindjárt belefulladok a hazugságaimba. Már csak a fejem lóg ki a hazugságok tengeréből.
-Nem veszed fel? – sajnos Ricky szuper fülekkel rendelkezik.
-De. Persze. Rögtön. – mielőtt felvettem volna, kilestem a rejtekemből, s boldogan láttam, hogy Gogo eltűnt. – Apa hív. Ricky, én most kimegyek az udvarra, jó? Itt nincs térerő…
-Oké-zsoké. – vonta meg hatalmas vállait.
Én pedig szélsebesen elindultam Deaconhöz. Éppen azon elmélkedtem, hogy hogyan eshet meg az, hogy az ember teljesen más városból való barátai ( na jó, Ricky new yorki) egyszercsak megjelennek ugyanazon a helyen egyszerre, amikor megpillantottam Gogót. Kábé két asztalsor választott el bennünket egymástól, s ő egyenesen rám nézett. Először hunyorgott, aztán döbbenten elindult felém. Kész. Észrevett.
Teljesen elvesztettem a fejem, megfordultam és elkezdtem rohanni az ajtó felé.
-Bocsánat! – kaptam ki egy nő kezéből az étlapot.
-Na de ilyet! – hallottam a háttérből, de nem foglalkoztam vele. Csak rohantam, arcom előtt az étlappal a kijárat felé. Menekülésemnek egy pincér vetett véget, akibe teljes sebességgel belefutottam. Mind a ketten a padlón kötöttünk ki, körülöttünk tányérdarabok, ételmaradványok és döbbent csend. Patakokban folyt rólam a csoki és a vanília szósz.
Mikor végre nagy nehezen felültem három pár lábbal találtam szemben magam. Felnéztem. Ott állt előttem ölbe tett kézzel Deacon, Ricky és Gogo. Nem tűntek túl vidámnak, s ami még rosszabb, aggódónak sem. Pedig most esett a barátnőjük egy hatalmasat.
-Azt hiszem, magyarázattal tartozol, Carlíta. – szólalt meg Deacon fagyos hangon.
Carlíta? Deacon az első ember, aki becenevet ad nekem. Carlíta. Nem is rossz. De a helyzetem viszont az. A lehető legrosszabb. Itt áll előttem a három barátom, s magyarázatot várnak.
-Nem tudom, hogy mit mondhatnék. – nyögtem.
-Én tudom. Mondd meg ezeknek a fiúknak, hogy velem jársz. Kérlek, mondd, hogy semmi közöd hozzájuk! – könyörgött Gogo.
-Nem tehetem. – a sírás küszöbén álltam. – Ismerem őket, Gogo.
-Ismered?! – csattant fel Ricky. – Velem jársz! Csókolóztunk is!
Nem tudtam kinyögni egy értelmes szót sem.
-Akkor majd én elmagyarázom. – vette át a szót Deacon. – Carla Ruiz kisasszony egyszerre három barátot tart. Három fiúval játszik egyszerre. Szép teljesítmény, Carlíta. Dicséretes.
-Deacon, kérlek…-töröltem meg a szemem.
-Deacont nem hatják meg a könnyeid, Carlíta. – úgy beszélt velem, mint egy bűnözővel. – Téged sem izgattak a mi érzelmeink. Te minden lelkiismeret-furdalás nélkül hülyítettél minket. Ha nincs ez a mai este, akkor sohasem hagyod abba a kisded játékaidat. De lebuktál, Carlíta. Lebuktattunk.
-Tessék? – döbbentem meg.
-Bizony. – Deacon arcán keserű mosoly jelent meg. – Két hónapja tudom, hogy egyszerre három sráccal jársz. Itt voltam New Yorkban, amikor Ricky meccsén smároltatok. Én azonnal felvettem vele a kapcsolatot és megtudtam, hogy együtt vagytok. Képzelheted, hogy éreztem magam. Te is tudod, hogy gyűlölöm, hogyha átvernek. Te nagyon csúnyán becsaptál. Ekkor elterveztük, hogy megleckéztetünk. Igazából már januárban lebuktattunk volna, csak közbeszólt George.
-George? – nem hittem a fülemnek.
-Egy kávézóban találkoztam velük. Leejtettem a mobilomat és Deacon visszaadta. Észrevette a háttérképemet. – Gogo hangja elcsuklott. – Te vagy a hátterem. Deacon és Rick mindent elmondtak.
Gogo nem tudta tovább folytatni, elkezdett pityeregni.
-George adta azt a remek ötletet, hogy szakítsunk veled Valentin napon. – került vissza a staféta Deacon kezébe. – De én nem elégedtem meg ennyivel. Szembesíteni akartalak a szemétségeddel. Megegyeztünk abban, hogy egy nappal Valentin nap előtt lebuktatunk. S amint látod, sikerült.
-Annyira sajnálom. – motyogtam. – Nem akartam fájdalmat okozni nektek.
-Pedig sikerült. –Gogo elindult az ajtó felé.
-Gogo! – kiáltottam.
-Hagyj! Soha többé nem akarlak látni!
-Ahogy én sem. – Ricky is hátat fordított.
-Ricky…
Már csak ketten maradtunk Deaconnel. Arcáról eltűnt a keserű mosoly. Kifejezéstelenül nézett le rám.
-Valamit tudnod kell. – guggolt le hozzám. – Te voltál az első lány, aki érdekelt. Szerettelek Carla. De rájöttem, hogy milyen vagy. Kegyetlen.
-Nem…nem…- ráztam a fejem.
Deacon felegyenesedett, majd elindult.
-Ne, Deacon! – ragadtam meg a karját. – Deacon, kérlek!
Szóra sem méltatott. Lehámozta magáról a kezemet, s ő is elhagyta az épületet.
Nem bírtam tovább. Kitört belőlem a sírás.
Még soha életemben nem aláztak meg ennyire. Az a legrosszabb,hogy teljesen jogosan tették, amit tettek. Mert én TÉNYLEG átvertem őket. Csúnyán becsaptam mindhármójukat. Nem érdemeltek ilyesmit tőlem. Igazából nem is tudom, hogy miért tettem. Csak abban vagyok biztos, hogy ez lesz a könyvem utolsó mondata: „ sokat akart a szarka, de nem bírta a farka”. Nem hittem volna, hogy ez lesz a vége. Még mindig nem fér a fejembe, hogy Gogo mit keresett abban a kávézóban, amelyikben Deacon és Ricky. Hisz három különböző városban laknak!
Azt sem értem, hogy hogyan tudták így megjátszani magukat. Azt hiszem, nem ismertem őket eléggé.
-Ez meg mi? – néztem a lábam elé. Egy kis csomag hevert ott. Deaconnek vettem Valentin napra. Nyilván akkor esett le az asztalomról, amikor a vacsorára készülődtem. Most már nem lesz szükség rá. Még jó, hogy Rickynek és Gogónak nem vettem semmit. Tudom, hogy furcsán hangzik, de így van. Fogalmam sincs, hogy minek örülnének, vagyis örültek volna. Ezzel szemben pontosan tudom, hogy Deacon mire vágyik már régóta. Egy Comfort Touch cd-re. Ez a kedvenc bandája. Csak hát sehol sem lehet már kapni. Nekem is rengeteg időbe telt, mire felhajtottam. Mindenképpen meg akartam lepni ezzel, mert örömet akartam szerezni neki. Azt akartam, hogy tudja, hogy törődök vele. Hogy fontos nekem. FONTOS NEKEM???
-Fontos nekem. – mondtam ki. – Fontos nekem és nem akarom elveszíteni!
Letöröltem a könnyeket az arcomról. Rájöttem. Kissé megkésve, az igaz, de rájöttem. Szerelmes vagyok Deaconbe. Szeretem őt.
-Holnap lesz Valentin nap. Elmegyek és odaadom neki a cd-t. – határoztam el, s azonnal ágyba bújtam, hogy minél előbb reggel legyen.
Eljött a várva várt nap. Most nem bíbelődtem annyit a szépítkezéssel, hanem reggeli után azonnal indultam.
Még jó, hogy fejből tudom Deacon nagyszüleinek a lakcímét. Párszor voltam már ott. Mármint a ház előtt. Hogy őszinte legyek, amióta Deacon elmondta, hogy hol laknak a nagymamájáék, minden héten elmentem oda, hátha összefutunk. Reméltem, most sikerrel járok.
Nem így történt. Deacon nagymamája tájékoztatott, hogy az unokája már elindult az állomásra. Én, mint egy őrült rohantam oda. Útközben vagy kétszáz embernek nekimentem, ötször elcsúsztam a jégen ( elég zord februárunk volt), de semmi sem tudott megállítani. Fájó lábbal, szúró oldallal és sajgó háttal érkeztem meg a vonatállomásra. Gyorsan megnéztem, hogy honnét indul a következő vonat Washingtonba. Szerencsére még maradt tíz percem. Elrohantam a kilences vágányhoz, s ott megpillantottam őt.
Elindultam felé, nem érdekelt, hogy majd összeesek a fájdalomtól, ahogy azzal sem foglalkoztam, hogy tiszta cserepes a szám. Hódító jelenség lehettem.
-Szia, Deacon. – lihegtem.
Kék szemei hatalmasra tágultak a meglepetéstől.
-Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. – folytattam. – Nagyon sajnálom azt, ami történt. Megérdemeltem, amit kaptam. Nem tudom miért tettem, csak azt tudom, hogy aljasság volt. Köszönöm, hogy észhez térítettél.
-Carla…- kezdte Deacon.
-Hallgass meg. – folytottam belé a szót. – Ezt neked vettem. Ma, a szerelmesek napján adtam volna oda. Csak neked vettem ajándékot Valentin napra. Tudom, hogy nem hiszed el, de ez az igazság. Csakis te kaptál volna, mert csak rád figyeltem oda. Szeretlek Deacon. Későn jöttem rá, s ezért fizetnem kell. De ezt kérlek fogadd el.
Deacon átvette az ajándékot és kibontotta.
-Comfort Touch. – motyogta.
-Remélem, hasznodra válik majd. – mondtam, s megfordultam. El kellett indulnom. Ha tovább maradok, akkor biztosan elsírom magam.
-Carla. – csendült Deacon hangja a hátam mögött. – Köszönöm.
-Nincs mit.- mondtam, s folytattam az utamat visszafelé.
Már az információs pultnál jártam, amikor valaki megragadta a karomat. Deacon volt az. Letöröltem a könnyeimet és felnéztem rá. Vissza akarja adni a cd-t? nem sértődhetnék meg rajta. Minden oka meg lenne rá.
-Nagyon megbántottál…-kezdte. - …de azt hiszem, mindenkinek jár még egy esély.
Azt hittem álmodom.
-Ezek szerint újrakezdjük? – kérdeztem.
-Igen. – bólintott. – Azzal a feltétellel, hogy nem lesz több Rick meg George.
-Ez csak természetes! – mosolyogtam.
-Csókolja már meg, fiatalember! – szólalt meg egy idős bácsi mellettünk.
Deacon nevetve teljesítette a kérését.

 Én teljesen átlagos lány vagyok. A nevemben sincs semmi rendkívüli. Carlának hívnak. Szeretem a nevemet, mert nem lehet becézni. Na jó, ez így nem igaz. Mert van egy ember, aki képes becenevet képezni a nevemből. Így lesz a Carlából Carlíta. De ezen a neven csakis a barátom, Deacon szólíthat. Deaconnel járok és egyedül vele. Nincs más, csakis ő. Igen, egy teljesen átlagos lány vagyok.