Halk kattanással zárult be a börtöncella ajtaja James Vanshape mögött. A fiú még néhány percig hallotta az őr cipőjének kopogását, majd ólomsúllyal nehezedett a csend a cellára. James körülnézett. Egyáltalán nem így képzelt el egy fogdát. Ez a hely nem volt se sötét, se pedig félelmetes. Sőt! A folyosón lévő lámpa fénye egész kellemes hangulatvilágítást ajándékozott a helyiségnek. James egy ideig csak állt egy helyben, majd leült a fal mellé elhelyezett heverőre. Ez volt az egyetlen bútordarab odabent. Hosszú percekig csak üres tekintettel bámulta fekete tornacipője orrát, majd lejátszódtak előtte a nap eseményei. Délelőtt és délután még minden a legnagyobb rendben volt. Felkelt, elment az iskolába, ahol nemrég kezdődött meg a hőn áhított utolsó év, amikor végre befejezheti az általa úgy utált tanulást, s végre a maga ura lehet. Minden vágya az volt, hogy felfedezze egy edző, s leszerződtesse egy futballcsapathoz. De ez az álom egyszer s mindenkorra szertefoszlott, amikor kattant a csuklóján a bilincs. Egy pillanat alatt történt minden: az egyik percben még a pénztárnál állt, a másikban pedig elkezdett sípolni a lopásjelző, s sporttáskájában meg is találták azt az értékes fényképezőgépet, amelyet ő elfelejtett kifizetni. Az ezt követő forgatókönyv pedig nyilván mindenki számára ismert: döbbent arc, magyarázkodás, sziréna, bilincs és végül a börtöncella.
„Szép kis kalamajkába kerültem – gondolta magában a fiú. – Nem lehetek ilyen peches. Vajon a szüleim mikor fogják megtudni? Ha szerencsém van, akkor soha, hiszen már nagykorú vagyok… nem fogják értesíteni őket. Miket beszélek?! Hisz valakinek ki kell fizetni az óvadékot. Az istenit! Csak azt tudnám, hogy hogyan került oda az a masina. Senki sem fogja elhinni, hogy nem én loptam el…”
James tökéletesen látta a helyzetét. Megtalálták a táskájában a gépet, s ez több, mint elegendő bizonyíték. Ráadásul kisváros lévén mindenki ismerte a családját. Tudták, hogy nem veti fel őket a pénz. Édesapja hentes volt, édesanyja pedig takarítónő. Amikor eszébe jutott az öreg Thomas Vanshape elsötétült az arca. Látta maga előtt az apja arcát, amint az először elfehéredik, majd a dühtől és szégyentől vörössé válik, amikor megtudja, hogy a fia, az egyetlen gyermeke egy tolvaj. Az óvadékot még akkor sem fogja letenni érte, ha ki tudná fizetni. S ha majd James kiszabadul, akkor olyan verést fog kapni a sokat dolgozott, erős kezektől, hogy azt megemlegeti. S ezután Thomas Vanshape ki fogja tagadni és el fogja zavarni a háztól, az édesanyja, Maria pedig a háttérben fog zokogni…
Rémképeiből léptek zaja ébresztette fel. Talán már itt is lennének a szülei? James legnagyobb megkönnyebbülésére egy elegáns, fekete öltönyös férfi jelent meg a cella ajtajában. „Bizonyára ő a védelmemre kirendelt ügyvéd.” A fiú felállt, s igyekezett jobban szemügyre venni a férfit. Úgy ötven körül lehetett korban, s arcát dús fekete szakáll borította. Szeme barna volt, s olyan ravaszság sugárzott belőle, hogy James rögtön meg is jegyezte magának, hogy jobb lesz vigyázni vele.
Egy ideig az idegen csak némán méregette, mintha a veséjébe szeretne látni, majd halvány mosoly jelent meg az arcán:
- Tényleg nagyon hasonlítasz rá.
–Mi van? – vonta fel a szemöldökét a cella ifjú lakója.
–Én Lord Lucas Lattavre gróf vagyok. Egyenesen a fővárosból, Bramából jöttem hozzád fiú. Segíteni akarok neked, James.
–Jimmy, ha kérhetem.
–Tessék? … á, értem. Tehát, mivel sürget az idő, vágjunk bele a közepébe. Afféle in medias res…
-Mi van?
–Mindegy. Tehát országunk, Everland hercegét elrabolták, s ez hatalmas gond nemcsak Victoria királynőnek, hanem az egész országnak. Ha kiderül, hogy eltűnt a trónörökös, akkor belső zavargások lesznek és akár még polgárháború is kitörhet. Mindenki a trónt akarja majd, s a világ szemében meggyengül erős országunk. Ezt kell megakadályoznunk, fiú.
–Mit csináljak? He? Nem vagyok James Bond, hogy megmentsem.
–Senki sem várja el, hogy kiszabadítsd. Az a mi dolgunk. A te feladatod az, hogy átvedd a helyét.
Jamesből kitört a nevetés.
–Már értem! Ez a kész átverés, igaz? Rájöttem! Már csak azt kellene tudnom, hogy hol vannak a rejtett kamerák!
A gróf kezdte elveszíteni a türelmét.
–Nincs itt szó semmiféle műsorról. Te tényleg le lettél tartóztatva lopásért, és …
-Nem veszem ám be! Hagyja abba a színjátékot öreg!
Lord Lattavre arca paprikapirossá változott. Már tényleg nagyon elege volt a fiú értetlenkedéséből és szemtelenkedéséből.
–Hogy merészelsz így beszélni velem te senkiházi?! Azt hiszed, szórakozásból vagyok itt?! Hogy nincs jobb dolgom, mint egy senkiházi börtöntölteléket győzködni?!
–Én nem loptam el semmit sem. Nem tudom, hogy hogyan került hozzám a gép…
-Engem nem érdekel a magyarázkodásod. Egyedül azért jöttem, hogy üzletet ajánljak neked.
Mindezt olyan hangsúllyal mondta, hogy a fiúnak rá kellett döbbennie arra, hogy a gróf tényleg nem a tévétől jött.
–Hallgatom …ö…uram.
–Látom, megjött az eszed – bólintott Lord Lattavre enyhébb arckifejezéssel – Tehát nagy szerencsékre és szerencsédre a hasonlóság közted és Charles herceg között figyelemreméltó. Mi elintézzük ezt a kis ügyedet a rendőrséggel, te pedig átveszed a herceg helyét addig, amíg mi kiszabadítjuk. Így mindenki jól jár. Mi megússzuk a válságot, neked pedig nem kell szembenézned a szüleiddel és a rosszálló tekintetekkel.
–Megesküszik, hogy senki sem fogja megtudni, hogy ide kerültem?
–Esküszöm.
–Akkor még csak azt szeretném tudni, hogy hogyan lehet az, hogy annyira hasonlítok a hercegre, hogy maga szerint még a saját anyja sem fogja észrevenni a cserét? – James Vanshape-et nem ejtették a feje lágyára.
Lord Lucas Lattavre fel volt készülve erre a kérdésre is, hiszen már ezerszer elképzelte ezt a pillanatot.
–Tudod, Jimmy, előfordul, hogy két ember nagyon hasonlít egymásra annak ellenére, hogy semmiféle rokoni szál sem köti őket össze. Ez a természet csodája. Tudod, ezért azok a sejtek felelősek, amelyek…
-Nem kell belemenni ilyen mélyen! Értem én. – a fiú zavarában kidugta nyelvét a szája sarkába.
–Akkor áll az alku? – a gróf kinyitotta a cellát.
James bólintott. Elindult az ajtó felé, de hirtelen megtorpant.
–Valami baj van?
–Lenne itt egy kis gond. Én nem tudom, hogy hogyan viselkedik egy herceg.
–Ez a legkisebb probléma. Charles herceget lovaglás közben rabolták el, így majd ha esetleg valaki furcsállná a viselkedésed, majd azt mondjuk, hogy beütötted a fejed, amikor leestél a lóról. Különben is, már nem a középkorban élünk, egy herceg is ugyanúgy él, mint te. Meg természetesen, ha problémád van, akkor én és az embereim szívesen állunk a rendelkezésedre. Tehát, áll az alku?
–Igen, csak még az jutott eszembe, hogy a szüleimmel mi lesz?
–Mi lenne? – sóhajtott fásultan a férfi. Kezdett elege lenni James akadékoskodásából. Sürgette az idő.
-Hát keresni fognak engem.
-Ne aggódj. Azt mondjuk nekik, hogy kaptál egy focista ösztöndíjat Brazíliába és azonnal repülőre kellett ülnöd, ezért nem búcsúztál el.
–De Mr.La-la…
-Lord Lattavre – helyesbített a gróf.
–Lord Lattavre, ha hazaérek, apám szíjat fog hasítani a hátamból.
–Az apád sírni fog a büszkeségtől, hogy a fia megmentette az országunkat. Nemzeti hős leszel. Mindenki meg fogja tudni, téged pedig kitüntetünk az Ezüstliliom- érdemrenddel.
James szinte maga előtt látta az őt ünneplő tömeget, miután mindenkinek a tudomására jutott, hogy ő mentette meg Everlandet. Nagyon tetszett neki ez a kép. „Mit fognak szólni a srácok ha megtudják! Milyen irigyek lesznek, amikor a palotában töltött időről fogok mesélni nekik!”
–Mikor kezdhetek?
Lattavre gróf szája elégedett mosolyra húzódott.